Településünk története - Papos község

Tartalomhoz ugrás

Főmenü:

Településünk története

Legenda
 
Papos
Papos elsõ lakói még valamikor a honfoglalás környékén telepedtek meg ezen a területen. A források alapján a tele- pülésünk honfoglalás utáni neve Szakályfalva, István király korától pedig Papos. A település mai neve beszélõ név, a pap szóból képzett szó, olyan helyet jelöl, ahol pap van. Akrónika szerint államala- pító István királyunk arról rendelkezett, hogy minden tíz településnek legyen egy papja, s Papos volt az a központi település a tízbõl, ahol a pap élt, és templom volt. Nem tudhatjuk, hogy milyen lehetett az a régi templom, de temp- lom, sõt kolostor is állhatott a Kápolna-tó helyén. Ugyanis a tatárjáráshoz kapcsolódó, szájhagyomány útján fennmaradt és több változatban rögzített történeti emlékünk: "A paposi vadrózsák és a kápolna-tó legendája" ezt a helyszínt nevezi meg a templom helyeként. A papokat, szerzeteseket és apácákat Isten úgy mentette meg a tatárok támadásától, hogy elsüllyesztette a kolostort, melynek helyén tó keletkezett. (A kolostor egy "hegyen", a "Fényes-hegyen" állhatott. A Kápolna-tó területe "a kolostor elsüllyedése elõtt" része lehetett a hegynek.) Aszent életû emberek vérébõl, lelkébõl - a hagyomány szerint - kinõtt vadrózsákról szüleinktõl, nagyszüleinktõl még hallottunk. A rózsatövekbõl sokan vit- tek haza, de azok eredeti helyükrõl átültetve, az otthoni virá- gos kertekben elpusztultak. A legendából tehát arra következtethetünk, hogy az eredeti falu a Kápolna-tó (kolostor) körül lehetett és a tatárjárás után települhetett délebbre, a 14. század elsõ harmadában épített mûemlék templomunk köré. Ez a templom településünk történelmének elsõ kézzelfogható építészeti emléke, ezáltal a legbecsesebb mûemlékünk. (Elõdje valószínûleg egy fatemplom volt.)
Sajnálom, hogy a rendszerváltás után a Kápolna-tó területét akkori önkormányzatunk nem vásárolta meg, hanem magán- tulajdonba engedtük át. A múltunkat õrzõ emlékparkot hozhattunk volna létre, ezáltal is megõrizve a feledés homá- lyától ezt a gyönyörû legendát és mondát. Hiszen az össze- tartó hagyomány szempontjából teljesen mindegy, hogy mennyi a valóságalapja ennek a történetnek.
A hagyomány a fontos, ezért a 2014-ben elkészült címerünkben is ezeket a motívumokat jelenítettük meg (pap, templom, tó, vadrózsák), hogy a jövõ nemzedék számára a településünk szimbólumaivá váljanak.
A falu neve írásos alakban, okleveles említésben 1320-ban tûnik fel elõször, mint a Kaplony nemzetség õsi birtoka, akiket a honfoglaló õsök egyenes leszármazottaiként tartunk számon. A mûemlék római katolikus templom tehát a XIV. század elsõ harmadában épült késõ gótikus stílusban. A torony nélküli teremtemplom különleges szépségû kül- sõvel - a falakat kívülrõl támasztó támpillérekkel - és sok- szögzáródású szentéllyel rendelkezik. Belsejében a síkmen- nyezettel fedett teret csúcsos diadalív tagolja. Szentélye falain régi festéknyomok, (freskómaradványok) láthatók. A XVII. század végén, 1696-ban református templomként van említve, de a reformátusok 1836-ban új templomot építettek maguknak. Ekkor ismét a katolikusok vették birtokba és 1941-ig, az új templom felépítéséig miséztek benne. Lehetett egy 1636-ból származó harangja, a községi elöljáróság 1864-ben ír egy igen régi, használaton kívüli harangról, de ennek sajnos nyoma veszett. Az elhagyott középkori templomot a Mûemlékvédelmi Hivatal az 1990-es években eredeti formájában állította helyre. 1997 szeptemberében a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Múzeumok Igazgatóságának kezelésében két állandó kiállítás nyílt meg benne. Az egyik az Országos Mûemlékvédelmi Hivatal munkájáról, a megye templo- maiban végzett mûemléki helyreállításokról ad átfogó képet. A másik Nagy Sándor, 1923-ban Bujon született szob- rászmûvész munkásságának egy részét, kõszobrainak vál- tozatos gyûjteményét mutatja be.
Visszatérve a legendánkhoz, örülök annak, hogy ez a csodá- latos történet immár szerepel a szatmári legendák gyûjte- ményében is: www.szatmarilegendak.hu. Aprózai alapnak, mint már említettem, "Apaposi vadrózsák és a Kápolna-tó legendája" címmel versbe szedett változata is volt (lehetett), melyet szájhagyomány alapján jegyzett le, illetve írt újra Kicsák Józsefné 1990-ben, mint Jármi könyvtáros. Ezt a rímekbe szedett formát olvashatjuk községünk hon- lapján: www.papos.hu/Nevezetességek/Legenda.
Kicsák Józsefné, Erzsike néni 1999-ben átdolgozta a leg- endát, melyet - néhány apró változtatással - itt szeretnék közkinccsé tenni. Iskolánk nyugdíjas pedagógusa 2014 júliusában, 89. évében elhunyt. Ezzel tisztelgek emléke elõtt
és fejezem ki hálámat azért a sok szeretetért, amivel fogadott, ha meglátogattam, a sok jó tanácsért, amit kaptam tõle, az életbölcsességekért, amiket megosztott velem. Õ visszaemlékezésében leírja, hogy a történetet a Paposi Elemi Iskola növendékeként 1939-ben hallotta elõször, mikor tanítója, idõsebb Kolláth László kirándulni vitte az osztályt a Kápolna-tóhoz, és ott egy kis könyvecskébõl felolvasta számukra. Arról is beszámol, hogy kutatásai szerint a Paposi Római Katolikus Egyház történetében utalás van arra, hogy azt István király alapította, de elpusztult a tatárjárás idején. Atemplomot késõbb más helyen építették újjá. E köré épült újra a falu.

Apaposi vadrózsák és a Kápolna-tó legendája

Falu végén, dombok mögött, Kicsiny tó áll lombok között. 
Elmerengünk mi a partján, Régmúlt idõk legendáján.
A víz csobban, halak benne, Titkos csend ül körülötte.
Múlt idõkrõl regél ez a tájék, A tatárjárást idézi meg máig.
Hol van e tó? Kitalálod? Paposon van, ott meglátod.
Róla szól e szép legenda, Hallgasd azt, aki elmondja!
Egyszer régen, dombok fölött, Templom állott a fák között. 
Templom körül a rendházban, Papok éltek áhítatban.
István király telepítette õket, Tanítsák munkára, írásra a népet. 
Tiszta szívvel végezték munkájukat, Szépítették a kis kápolnájukat.
Imával és sok munkával Papos népét tanították 
Írásra és földmunkára, Szerénységre s a vallásra.
Egyszer aztán, 1241-ben, Szörnyû hír járt e szent helyen: 
Tatár horda pusztít az országban, Kit utolér, fordul halálába.
Mindent pusztít, embert is öl. Jaj, annak, ki ellenszegül. 
Tör-zúz, mindent felgyújt, gyilkol, Retteg a nép, bujdos, koldul.
A papok és a jó apácák, Templomukat jól álcázzák, 
Behúzódnak, imádkoznak, Istenre bízván sorsukat.
Jön a horda, ordít, prüszköl, Szerteszéled, kutat, bömböl. 
Megtalálván a templomot, Hallván benne szép dallamot.
Mivel belemenni nem tud, Felgyújtja azt, - ott a nagy rúd!
Fáklyát készít a végére, Lángok csapnak fel az égre.
Benne ég a sok apáca, Pátereknek sokasága, 
Gondoljuk mi,…de nem így történt! Megnyílt a föld, nyomban, tüstént.
Elsüllyedt mind, ki benne volt, Kiket Isten így megóvott 
A kegyetlen vérengzéstõl, Tûzhaláltól, megégéstõl.
Tó támadt a templom helyén, Vadrózsa nõtt körülöttén. 
Hirdeti e virág nékünk, Hogy született hiedelmünk. 
Tó alatt a nagy kápolna, Szent lakóik mennybe szállva, 
Lelkeikbõl a vadrózsa, Emlékeztet a régmúltra.
Vadrózsákat méhek dongják, Illatukat nékünk ontják. 
Megremeg a lelkünk tõle, Legenda így lett belõle.
Papos népe ma is õrzi, E legendát elmeséli, 
Fiainak, lányainak, Érdeklõdõ hallgatóknak.
Falunk nevét onnan kaptuk, Tartjuk ma is, kik itt lakunk: 
Sok pap után Papos lettünk, Áldás legyen mifelettünk!
Megírták ezt egyszer régen, Eltûnt a könyv rég közkézen. 
Azóta is szájról-szájra, Terjed köztünk a legenda.
Mi öregek lejegyeztük, Maradjon meg az emlékünk! 
S a mai utódok is tudják, A kápolna régmúlt titkát!


Kolláth Lászlóné segítségével egy újabb különlegességre bukkantam. Idõsebb Kolláth László Kossuth-díjas volt általános iskolai igazgató egy 1959-ben írt visszaem- lékezésében a vadrózsák történetének egy másfajta, mondai változatát jegyezte le. Ezt is szeretném az olvasóimmal megismertetni: Réges-régen a paposi nagy dombon, "a Fényes-hegyen", mikor még az Árpád vérébõl való királyok uralkodtak Magyarországon, templom állott. Tövében száz vadrózsa ága ontotta évrõl-évre a szebbnél-szebb vérpiros rózsát. Ebbõl kötnek koszorút a lányok. Ezt tûzi kalpagjához a legény. Ez a falu büszkesége. Errõl szól a szép, szomorú történet. Mikor IV. Béla király idejében a tatárok törtek szegény hazánkra, Papost sem kerülték el. Dúlták, pusztítot- ták szép országunkat. Arra mentek, amerre tornyot láttak. A paposi torony pedig a nagy dombról igen messze látszott. Szólott pedig a tatárok vezére, nagy Dzsingisz kán: - Nagy falu lehet amoda! Látjátok, milyen magasra nyúlik a tornya? Avérszomjas tatárok kiáltozták: - Menjünk arra, nézzük meg azt a tornyot! Olyan nagy robajjal indultak Papos felé, hogy a lódobogás, fegyvercsörgés mérföldekrõl ide hallatszott. Lett is nagy rémület a faluban! Az öregek összedugták a fejüket, tanakodtak. Szólott pedig a legöregebb, a legbölcsebb: - Legyenek nyugodtan, kegyelmedék! Erre elcsendesedett a zúgó sokaság. Az öreg pedig meg- köszörülte rekedt torkát és tovább szólott: - Az emberek vegyenek kaszát, kapát, ásót a kezükbe! A kovács élezze, egyenesítse azokat! Ki-ki mi keze ügyébe kerül, azzal jöjjön! Összegyûlünk itt - bökött a sívó homokra - s megyünk a tatárok eleibe! Aki szereti faluját, velünk jön, aki gyáva, itt marad! - Megyünk mindnyájan! - zúgták az emberek. Úgy is lett! Végignézett az õsz aggastyán felfegyverzett hadán, és elindult velük… Ma is emlegeti mindenki Paposon, hogy milyen hõsiesen harcoltak õseik a tatárok ellen. Csak az volt a baj, hogy kevesen voltak. A legöregebb buzdította õket. Mindenütt elöl járt a harcban. De nem tartóztathatták fel csodálatos vitézségükkel a vad ellenséget. Az öreg bukott el elsõnek vérzõ fejjel. De a tatár is elmond- hatta: - Vitéz nép a magyar! Az ütközet után egyenesen a templom felé tartottak. Az asz- szonyok kisebb gyermekeikkel elmenekültek, csak száz leány maradt a templomban. Buzgón imádkoztak. Atorony- ban meghúzták a harangokat, s úgy várták a rengeteg sereg élén lovagló vezért. A tatárok buzogánnyal verték le a vaspántokat. Iszonyatos öldöklés kezdõdött. A leányok hõsiesen ellenálltak, s egytõl-egyig ottmaradtak kiomló piros vérükben. Folyt a vér a tatárok kardján, kezén. Mikor a vezér megtudta, hogy nincs kincs a templomban, rettenetes haragra gyulladt. Megforgatta ékköves kardját, s dühében vágta a templomot átölelõ fehér rózsákat, s borzadva látta, hogy a levágott rózsák helyett újra nyílnak a rózsák, de most már vérpiros színben. Megijedtek a tatárok. Nagy zajjal menekültek tovább-tovább… Azóta nyit pirosat a vadrózsa. Azóta kötnek belõle koszorút a lányok. Azóta tûzi kalapjához a legény. Azóta lett e hely a falu büszkesége. (folytatás a 14. oldalon)folytatás a 13. oldalról)
Eddig a monda, melyet olvasva gyermekkori emlékeimbõl felderengett a felismerés, hogy én már nagyon-nagyon régen a szüleimtõl és a nagyapámtól hallottam ezt a vál- tozatot is, a száz leány esetét. A mondát, mely a legendától eltérõ történetet kerekít a vörös vadrózsák köré. Mindkettõ múltunk nagy kincse. A gyermekkoromban, amikor még fürödtünk és halásztunk a Kápolna-tóban, szánkóztunk a "Fényes-hegyen" (a megmaradt részén), elevenen éltek és szájról-szájra terjedtek ezek a gyönyörû szóbeszédek. Ugyancsak Paposról olvashatjuk idõsebb Kolláth László: "Adatok az egyházi évkönyvhöz" címû feljegyzésében a következõket: A paposi római katolikus plébánia a legrégibb egyházak közül való. Régi történetébõl semmi sem tudható, mert a hajdani szalmafödeles plébániai ház porráégésével az összes krónikák is elhamvadtak. A község északnyugati oldalán lévõ emelkedett részen, a "Fényes-hegyen" magyar barátok kolostora és kápolnája volt. Ezek a tatárjárás idején elpusz- tultak. A lakosság a mocsarakba költözött, a mai falu helyére. Az elpusztult kolostor helyét az alatta elterülõ moc- saras területtel ma is Kápolnának nevezik. Ezen a helyen 1850-ben egy fületlen 80 fontos (kb. 45 kg-os) harangot találtak, amely a budapesti múzeumba (?) került. Régen hevert az iszapban, mert körirata teljesen eltörlõdött. A kolostor idejében vette fel a község a mai nevét.
De térjünk vissza újra az ismertebb legendához! A"falunapunk" is a legendánk jegyében zajlott, projektzáró rendezvény volt, és a "Paposi legendák útján" címet kapta. Azt is megtapasztalhattam, hogy a fiatalok is ismerik ezt a szép történetet, foglalkoznak a múltunkkal, ennek ékes bizonyítéka, hogy rapzeneként Juhász Bence fel is dolgozta, és mint rapper, a színpadon elõadta.
A legenda prózai története és a versformában megírt vál- tozatok, ha figyelünk rájuk, üzenetet is hordozhatnak a szá- munkra: bár a kolostor elpusztult, és a papok, a szerzetesek, az apácák az elsüllyedt templomban, Isten házában alusszák örök álmukat, de a lelkükkel összetartják, védik, õrzik a mi kis falunkat. Szüleinktõl mindig azt hallottuk, hogy a paposi emberek összetartóak. Így tanultuk, ebben nõttünk fel. Õrizzük meg ezt az értékes tulajdonságunkat, becsüljük meg az elért ered- ményeinket, legyünk büszkék településünk múltjára, bíz- zunk a jövõnkben és méltóképpen tisztelegjünk õseink emléke elõtt! A kápolna története a múltunkat õrzi, ha továbbadjuk, örök idõkre fennmaradhat, és a paposi ember mindig büszke lehet arra a legendára, mely az írásos tör- ténelmi emlékek és a mûemlék templomunk mellett tele- pülésünk õsi múltját igazolja. Aki helytörténeti kutatásaimat bármilyen információval, szóbeli emlékkel, írásos feljegyzéssel segíteni tudja, kérem, tegye meg, köszönettel veszem. 

Kósa Csaba könyvtáros, alpolgármester


 
 
Vissza a tartalomhoz | Vissza a főmenühöz